A nyílászárók cseréje után a ház teljesen megújult.
Világosabb, frissebb és sokkal élhetőbb lett.
Viszont amikor kívülről ránéztem…
azonnal láttam, hogy valami már nem működik együtt.
Az új, világos fenyő nyílászárók teljesen elütöttek a régi, sötétbarnára mázolt homlokzattól.
Tudtam, hogy ezt nem hagyhatom így.
Az első gondolatom az volt, hogy újralambériázzuk az épületet.
De ezek a régi fa gerendák annyi mindent láttak már…
és önmagukban is gyönyörűek voltak.
Így született meg a döntés:
a homlokzat homokszórást kap, majd egy színtelen, selyemfényű, időjárásálló lazúrt.
Ekkor még nem is sejtettem, milyen különleges felület fog létrejönni.
A homokszórás során a kvarchomok a fa puhább részeit mélyebben kimarja,
az erezet viszont jobban megmarad, sötétebb tónust kap…
így egy gyönyörű, szinte háromdimenziós struktúra alakul ki.
Amikor először megláttam, teljesen lenyűgözött.
A felső szintek miatt a házat fel kellett állványozni.
Az állvány Dunakesziről érkezett, az összeszerelése pedig nem volt egyszerű feladat…
de baráti segítséggel végül sikerült megoldani.
A homokszórás gyorsan elkészült, utána viszont kezdődött a mi részünk:
egy réteg alapozó és két réteg lazúr került a felületre.
És ekkor történt meg az igazi változás.
A ház végre egységes lett.
A fa meleg, mézes árnyalata tökéletesen harmonizált az új nyílászárókkal.
Úgy éreztem, Mézelke végre kívülről is megmutatta önmagát.
…bár volt még valami, ami nagyon kilógott a képből, és tüstént hozzá is kezdtem…
De a régi kapu története egy külön fejezetet érdemel.