A nyílászárók cseréje után a ház teljesen megújult.

Világosabb, frissebb és sokkal élhetőbb lett.
Viszont amikor kívülről ránéztem…
azonnal láttam, hogy valami már nem működik együtt.

Az új, világos fenyő nyílászárók teljesen elütöttek a régi, sötétbarnára mázolt homlokzattól.

Tudtam, hogy ezt nem hagyhatom így.

Az első gondolatom az volt, hogy újralambériázzuk az épületet.
De ezek a régi fa gerendák annyi mindent láttak már…
és önmagukban is gyönyörűek voltak.

Így született meg a döntés:
a homlokzat homokszórást kap, majd egy színtelen, selyemfényű, időjárásálló lazúrt.

Ekkor még nem is sejtettem, milyen különleges felület fog létrejönni.

A homokszórás során a kvarchomok a fa puhább részeit mélyebben kimarja,
az erezet viszont jobban megmarad, sötétebb tónust kap…
így egy gyönyörű, szinte háromdimenziós struktúra alakul ki.

Amikor először megláttam, teljesen lenyűgözött.

A felső szintek miatt a házat fel kellett állványozni.
Az állvány Dunakesziről érkezett, az összeszerelése pedig nem volt egyszerű feladat…
de baráti segítséggel végül sikerült megoldani.

A homokszórás gyorsan elkészült, utána viszont kezdődött a mi részünk:
egy réteg alapozó és két réteg lazúr került a felületre.

És ekkor történt meg az igazi változás.

A ház végre egységes lett.
A fa meleg, mézes árnyalata tökéletesen harmonizált az új nyílászárókkal.

Úgy éreztem, Mézelke végre kívülről is megmutatta önmagát.

…bár volt még valami, ami nagyon kilógott a képből, és tüstént hozzá is kezdtem…

De a régi kapu története egy külön fejezetet érdemel.