Amikor először elkezdtem kijárni Mézelkéhez, azt hittem, egyedül leszek.
A ház még félkész volt.
Én is csak ismerkedtem vele.
Hol napokra érkeztem, hol csak néhány órára.
De valaki mindig ott volt.
Egy hófehér kandúr.
Nem tudom, honnan jött, és azt sem, hogy kihez tartozott valaha.
Őt ez láthatóan egyáltalán nem érdekelte.
Minden alkalommal ott várt.
Az autó hangjára előkerült valahonnan, és úgy fogadott, mintha csak azt ellenőrizné, megérkeztem-e rendben.
Mintha ő lenne a ház valódi gazdája, én pedig csak vendég lennék nála.
Így kapta a Hókirály nevet. 
Nem én választottam őt… Ő választott engem.
Ahogy telt az idő, kiderült, hogy nem egyedül él a környéken.
Megjelent Lucy is, majd nem sokkal később két apró szőrgombóc:
Szürike és Hópihe.
És egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem csak egy házhoz járok ki.
Hanem egy kis családhoz.
Volt, hogy munka közben figyeltek.
Volt, hogy a teraszon sütkéreztek.
Volt, hogy csak a távolból szemlélték, hogyan alakul körülöttük ez a kis erdei világ.
Amikor ma visszanézem a róluk készült képeket és videókat, mindig mosolyt csalnak az arcomra.
Mert Mézelke valójában sosem volt üres.
Én csak később költöztem be. 