Van egy hely Mézelkén, ami ma már az egyik kedvencem.
Pedig amikor először megláttam a házat, ezt a teraszt szinte észre sem vettem.
Sötét volt, pókhálós, jellegtelen.
Aztán a homlokzat felújításával minden megváltozott. A fa új életre kelt, a ház egyre barátságosabb lett, és egyszer csak elkezdtem meglátni benne a lehetőséget.
El tudtam képzelni, milyen lenne reggel kiülni ide egy csésze teával, és csak nézni a völgyet. Vagy egy hosszú nap végén egy pohár borral megvárni, amíg felgyúlnak a lampionok.
Innen indult a terasz története.
Világos padló, egy kis kreativitás a korlátnál, természetes anyagok, növények, fények… és apránként megszületett az a hely, ahol a ház és a természet szinte összeér.
Lakberendezőként hiszem, hogy egy jól megtervezett tér nem a bútorokról szól.
Hanem arról, hogy milyen érzés benne lenni.
Nekem ma már ez Mézelke egyik legkedvesebb helye. 
