Volt egy 30 m2-es budai lakásom.
Szép volt, általam egyedien berendezett… és egy idő után, amikor már minden felújításra került, egyszerűen kevés lett.
A covid alatti home office időszaka hozta meg az első igazi felismerést:
nem szeretném hónapokon keresztül a szemközti gangon szellőző nénit nézni.
Zöldet szeretnék. Teret. Csendet. Fúrt kutat, búbos kemencét, veteményest.
Ma már tudom: a slow-living életérzésre vágytam.
Valahol ott kezdődött ez a történet.
Elkezdtem nézelődni Budapest környékén.
Fontos volt, hogy legyenek hegyek… és víz is.
Mentem délre, aztán észak felé…
és végül a Dunakanyar lett az, ahol valami megmozdult bennem.
Egy év keresgélés után találtam rá erre a kis faházra Kismaros és Nagymaros között, az erdő szélén.
Félig felújítva, félig magára hagyva…
de tele lehetőséggel.
Pont olyan volt, mint egy ígéret.
Azóta eltelt három év.
És ez a kis hely – amit közben “Mézelke háznak” neveztem el – rengeteget változott.
Ahogy én is.
Az elkövetkező időszakban megmutatom, hogyan alakult át lépésről lépésre:
– milyen volt előtte
– mi történt közben
– és mi lett belőle
Nem csak azért, mert szerintem szép lett.
Hanem mert szeretném megmutatni, hogy egy vágyott élet nem elérhetetlen.
Még akkor sem, ha egy 30 nm-es lakásból indulsz.
Ez a sorozat erről fog szólni.